A bejárati ajtónk valami egészen különleges képződmény, nem hogy idegent nem enged be, de egyszer még minket is kiutált. Egy ügyes trükkel kizártuk magunkat.
Ráadásul az ötödik emeleten, ezért először próbáltunk szerezni egy alpinistát.
Közben eszünkbe jutott egy régi történet.
Az idő tájt még volt még olyan hideg, hogy az asszonyok sokszor fellocsolták a gyerekeknek a kosárpályát. Ez sokórás és igen unalmas munka volt. Aztán valahonnan megtudták, hogy akár az apuk is csinálhatnák. Úgyhogy Tamás barátommal felkerestük a tűzoltókat, hogy fiúk, nem tudnátok fellocsolni nekünk a pályát. Persze ők nyomban átérezték a helyzetben rejlő feszültséget, úgyhogy ízibe kaptunk egy tűzoltót, három tömlőt és kb. 3 perc alatt megvolt a vízfelület.
Most ismét felkerestük őket. Előadtuk a problémát, elmondtuk, hogy 5. emelet és lehetetlen az ajtón keresztül bejutni. Az egyik srácnak rögtön felcsillant a szeme, hogy Ő simán átmászik a szomszédból, de a parancsnok (40-es évek elején lévő srác) nyomban leintette. Kimegyünk, megnézzük. Be is állt a ház elé egy teljes egység. Megnézték felülről, alulról, megrugdosták az ajtót, majd a parancsnok kihirdette az igazat: létráskocsit neki.
Ekkor már gyülekezett a nép.
Úgy 15 perc múlva megjelent egy bazi nagy létrás tűzoltóautó. És elkezdtek felkészülni a „mentésre”.
Ekkor már lehettünk vagy százan.
Közben a két tűzoltó autót és a srácokat körülállták az emberek és egy rendkívül kellemes beszélgetés alakult ki. A fiúk nagyon élvezték, a teljes felszerelésben impozánsan is néztek ki és a körülrajongás is nagyon tetszett nekik. Meséltek a munkájukról, a nehéz esetekről és a munkájuk szépségéről, de a szörnyűségekről, amikor napokig nem alszanak arról nem. Persze van rosszabb is. Ennyi. Ritkán adódik ilyen helyzet, amikor úgy kerülnek kapcsolatba az emberekkel, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti őket.
Voltak jópofa pillanatok is.
Megjelent egy mama egy 3-4 éves kisfiúval, aki éktelenül bömbölt. Ösztökélésünkre előadta, hogy a kis srácnak van egy komplett tűzoltó felszerelése és azt otthon hagyták. Nosza, menjenek haza érte. Úgyhogy a kislegény hamarosan meg is jelet teljes felszerelésben. Volt sisakja, csáklyája, oxigénpalackja, meg mifenéje. A fiúk felkapták és beültették a tűzoltóautó volánjához. Bájos jelenet volt, a tűzoltó kezdeménynek is nagyon tetszett, de a mamának is maradandó élményt jelentett.
Miközben a túltáplált autó elkezdett nyúlászkodi, világraszóló szirénázással megérkezett a harmadok tűzoltókocsi is. Ez már minket is meglepett. A főnök úgy döntött, hogy csinál egy kivonulási gyakorlatot a tartalékállománnyal.
Úgyhogy hatalmas banzáj keletkezett.
Közben két tűzoltó felmászott, beverték az erkélyajtón az üveget és némi útmutatás után kinyitották az ajtót.
A parancsnok a jegyzőkönyv megírása közben megkérdezte, hogy a nagymama a belső szobában volt?
Hogy? Mi? Kicsoda?
Ó, igen.
Ott volt és nagyon meg volt rémülve.
Viszont így nem kellett kifizetni a kiszállást.
Kínáltam pénzt. Ezt szinte durván utasította vissza. Aztán a fiúknak kínáltam whiskyt. Szó sem lehetett róla.
És eszembe jutott, anno, kicsit fiatalabban rengeteg süteményt ettünk a seregben. Ebéd után a 6 krémes az normális volt. Úgyhogy rá is kérdeztem.
Sütemény? Iiiiiiiiiiiiigeeen! És szerényen megjegyezték, hogy nemsokára váltás van.
Felkerekedtünk, a Daubnerből hoztunk egy kocsiderék süteményt és féltucat lónyálat.
Az ügyeletes asztalán alig fért el a motyó.
Mire az ügyelet srác megkérdezte a helyettesét, szóljunk a többieknek?
Tehát….
Az emberek segítenek.
Mindig segíteni.
Csak kérni kell.
No, meg megköszönni.
Állandóan azt hallom, hogy ezek a vásott fiatalok nem adják át a helyet itt, ott, de amott sem. Egyszer azt látom, hogy egy hölgy karján egy gyerekkel áll a buszon. Kérdeztem miért nem ül le. Ez így veszélyes. Aszonygya, ááááá, ezek nem adják át a helyet és legyint egyet. Odafordultam az előttünk lévő kigyúrt sráchoz és megkértem adja át a helyét. Az nyomban felpattant és még bocsánatot is kért. Ezek a mai fiatalok azzal élnek vissza, hogy hátul nincs szemük.
Sőt, mást mondok. Hölgyeim, ha nagyon kéne, de mégsem sikerül leülniük, akkor menjen oda egy nagydarab, kisportolt férfihoz és kérjék meg, hogy kérjen egy ülőhelyet. Higgyék el, ha kell a nyakánál fogva lök majd le valakit a székről.
Sose fogom megérteni, hogy miért félnek az emberek a kéréstől.
Vannak problémásabb esetek is. Baromira úúútálom, ha egy öregasszony mellém áll, amikor ülök a buszon. Felállok, mire megsértődik és azt mondja, hogy ő nem ül le. Ez rendben is van, de akkor ne mellettem haldokoljon. Egy ilyen esetben aztán rájöttem, hogy mit is rejthet ez a helyzet. Ekkor a hölgy az ösztökélésemre azt mondta, hogy könnyebb a két megállót végig állni, mint felállni a székből. Azóta nem frusztrál ha mellettem állnak. Én megtettem a dolgom, a többi nem érdekel.
Van más eset is. A gondot nekem a fiatal nők okozzák, amikor képtelen vagyok eldönteni, hogy a példány babát vár vagy csak előnytelenül dundi. Kicsit attól fél az ember, hogy akaratlanul is megbántom. Persze meg lehet oldani a kérdést nagy udvariassággal és némileg rafinált megközelítéssel is, de én azt tartanám helyesnek, ha a terhes mamák hordanának egy kitűzőt: Baby on board, vagy valami hasonlót. Állítólag van ilyen és kapható is. Egyrészt legyenek büszkék az állapotukra, másrészt segítsék a környezetüket, adjanak lehetőséget, hogy könnyebb legyen segíteni.
Tehát a segítséget kérni kell és nem elvárni.
Kérni és megköszönni.
Kupán Károly
Posted in: KK4
Comments are closed.