Az ÚT

Az írások szerint az indul neki a Szent Jakab útnak, aki el akarja mélyíteni hitét vagy megoldást keres egy nehéz élethelyzetre. Azt szokás mondani, hogy az El Camino első harmada a testé, a második harmada az elméé, a harmadik harmada pedig a léleké. Idült materialistaként is úgy látom, hogy az El Camino sokkal több annál, hogy az n-dik lépés után az n+1-dik következik.

A kérdés tehát az, miért indultál el. Érdekes módon van róla áttekintő képünk. Még Portugáliában, mikor egy délután, harmincnagyonsok fokban, kicserepesedő szájjal, a bioautomatát kilenc perces kilométerre állítva már csak mentünk mint a gép, elénk perdül egy szőke asszony és felajánlott egy palack behűtött vizet és néhány almát. Nyomban kibújt belőlem a korszerű ember és nekem szögezte a kérdést, mi ebben a trükk? Kapacitálására elfogadtuk meghívást, bementünk a félhomályos és hűvös kápolnába, ahol pár perc alatt üzemi hőmérsékletre hűlt az agyvizem. Ekkor elénk tettek egy névtelen kérdőívet, kérve hogy töltsük ki. Ennek egyik kérdéscsoportja az volt, hogy miért indultál el. A válaszok elsöprő többsége a misztérium volt. Vallási okból talán egy ember indult, a kulturális okot szinte mindenki bejelölte és az egyéb ok egyszer sem volt megjelölve. Mindezek és későbbi személyes tapasztalatom alapján úgy vélem, hogy a zarándok kifejezés tartalmát teljesen újra kell gondolni. A pellegrinok (zarándokok) abszolút többsége fiatal lány volt, a németek uralták a terepet, aminek egyébként valószínűleg az az oka, hogy néhány éve megjelent náluk egy Caminoról szóló besztszeller. A korosztályunkat kb. mi ketten képviseltük, mert az épeszű példányok nem ebben a baromi melegben hanem kora tavasszal és késő ősszel jönnek. A kulturális okokhoz nincs mit hozzátenni, egyszerűen rájuk kell nézni. Érdeklődőek, barátságosak, szépek, okosok és fiatalok. Ami érdekes volt az az egyéb hiánya. Ide sorolnám például a kihívást. Ezt a gyönyörűségesen szép fiatal lányok egyike sem jelölte be. Ami persze nem egy nagy vaszisztdasz, miután 1 perc és százhúsz év között minden hölgy gyönyörűséges és fiatal, továbbá ezek olyan trikókat viseltek, hogy Brüsszel maraton, Koppenhága maraton meg mifene maraton. Miért is jelentene kihívást napi 25-35 km gyaloglás annak, aki hirtelen felindulásból futásnak ered majd húsz kilométernél a homlokára csap és hazaszalad megigazítani a frizuráját. Persze van más is. Láttunk zarándokot járáshibával gyalogolni, jelentős túlsúllyal teljesíteni, aki mikor lelökve cuccait hanyatt dőlt mindenki azt leste nyomhatjuk-e a szívmasszást. Vagy itt van kedves barátom, aki olyan szívvel tett meg kilencszáz kilométert, amelyben egy mechanika dobog. Na, ez a kihívás. Az UTAT mindenki tudja teljesíteni, akiben már kiépült a biorobot. Mindegy mit csinálsz, ötszáz karcsapás, megint ötszáz és megint vagy koloncokat emelgetsz nyolcszor, ismét nyolcszor, egészen addig, míg már számolni sem érdemes. Persze megy e nélkül is, igaz akkor már sokkal nehezebb, de aki elindul, az végig csinálja. Amikor a világvége (Fisterra vagy Finisterra) előtti – egy magyar tulajdonos vezette szálláson az asztal körül üldögéltünk, az egyik kislány a bedagadt bokáját borogatta, a másik azt mesélte, hogy két óra gyaloglás után egy órát sírdogált, volt egy srác, aki már tízezer kilométert gyalogolt, egy fiatalasszony pedig nagy leleménnyel egy pohár jeget kötözött az ízületi gyulladására, de egyikük sem érezte úgy, hogy ez aztán már valami. Tette a dolgát, hajnalban felkelt és ment tovább.
A másik ok nyilvánvalóan a társkeresés lehetne. Ez eleinte nevetségesnek tűnt miután szinte csak lányok voltak, de a meglévő néhány fiú többsége is már korábban elkelt. Ez radikálisan megváltozott Spanyolországba érve. Megjelentek a fiúk. Csőstül. Aztán Compostela előtt már olyan fiúk is jöttek, akik húsz percig fésülködtek. Ezekre a magukat igazinak képzelő zarándokok nagyon haragudtak, mert elfoglalták az olcsó szállásokat. Néha az volt a benyomásom, hogy a fiatalok kizárólag azért indultak el, hogy egy soknemzetiségű csapathoz tartozhassanak és eltölthessenek egy-egy éjszakát a 10-20 fős szállásokon.
Itt már megjelentek a csacsogó lányok, anyu-apu és a két gyerek, továbbá a házaspár a kutyával. Mindegy miért jöttek. Jól tették. Senki sem sajátíthatja ki a zarándoklást, legyen bármi a céljuk, mert ezen mindenki csak nyer.
Voltak bájos zarándokok is, akik kéz-a-kézben mentek. Nagyon drukkoltunk nekik és kicsit irigykedtünk rájuk. Ámbár mi baj is érhet egy fiatalt párt, akik úgy indulnak neki a közös életnek, hogy kéz a kézben andalognak 300 kilométert. Bajban legfeljebb jobban megszorítják egymás kezét és mennek tovább. Ha ez sem elég, akkor még mindig ott van Szent Jakab és mi a francért van egy apostolnak lándzsája, ha nem azért, hogy szétcsapjon a nehézségek között.
A misztériumot, mint okot – különösen a fiatalok esetében – nagyon aggasztónak tartom. Rossz jel. Elcsesztünk valamit. Úgy vélem ez az igény elsősorban a hitetlenek körében üti fel a fejét, hisz az Istenhittel (bármilyen Istenhittel) rendelkezők számára mindig adott a megoldás, a materializmussal (ami persze szintén a hit egyik fajtája) meg nem egyeztethető össze. A misztérium iránti igény nálunk is olyan nagy, hogy önálló csatornája van a TV-ben és felmerült az OKJ-s mágusképzés gondolata is. Azt minden intelligens embernek tudomásul kell venni, hogy ha a nagy bajban lévők sehonnan nem kapnak támogatást, akkor a misztériumhoz fognak fordulni. Ha már csak ez segít, akkor támogatni kell őket ebben is. Ezért tartom rettenetesen károsnak azokat a bigott materialistákat, akik el akarják venni mások Istenhitét, mert adni semmit sem tudnak helyette és így csak a misztériumhoz menekült emberek számát szaporítják.
És beszéljünk vallásról is, amit most a gyerekek nem választottak a zarándoklat okaként. Persze erről én csak materialista szemmel tudok beszélni. Miután a szűk családom egyik fele szilárdan materialista, másik fele hívő, az egyik lányom és én a rendszeresen templomba járó hithű materialisták közé tartozunk, így nyugodtan kijelentem, hogy a világon nem volt még olyan háború, amely valóban hitek különbözősége okán robbant ki. Engem kifejezetten érdekelnek a szertartások, mert 2000 év tapasztalatát hordozzák és mindössze annyi kell, hogy nyitottan állj hozzá. Az ember egy olyan állat, akit a hit tett emberré. Hit nélkül nincs ember, ami elsőre furán hangzik. A mi hitünk alapjai azonban a képletek. Én például hiszek az elektron létezésében, pontosan tudom, hogy egyszerre lehet egy pont, egy hullámcsomag vagy egy síkhullám és belefér a képzeletembe, hogy ez a kis bizbasz önmagában is hordozza a természet végtelen változatosságát. Na és ezt az egész hókuszpókuszt még képletekbe is tudom foglalni. Már ha nagyon kell. De soha nem láttam. Csak hiszek a létezésében. Hiszek a kvantumelektrodinamika igazában és az evolúcióban. Hiszek a relativitáselméletben. Mondjuk ennek igazát azzal a megfigyeléssel tényszerűen is alá is tudom támasztani, miszerint minél gyorsabban gyalogolok, annál lassabban telik az idő. Ettől eltekintve a többi egyszerű hit, nem láttam, a makrovilágban közvetlenül nem tapasztaltam, csak hittem azoknak, akik tanítottak. Erre nem képes az állat, ők úgy születnek, hogy egy alaptudás beléjük van drótozva és minden más tudásukat ők maguk, nulláról indulva szerzik meg tapasztalataik útján. Így viszont legfeljebb annyira lehet jutni, mint egy kutya. Viszont az én hitemnek is van korlátja. Hiszek a világegyetem tágulásában és az ősrobbanásban. De egyszerűen nem látok különbséget ama két állítás igaza között, hogy …. és 13,8 milliárd évvel ezelőtt az ősrobbanásban létrejött a ma ismert anyag … és a között, hogy ….Legyen világosság és lőn világosság.
Nekünk persze sokkal nehezebb, hiszen a bajban Isten nem áll mellettünk és a misztérium sem siet segítségünkre. Minket nem a gondviselés vezet, hanem mi magunk, mi csináljuk a baromságainkat, viszont sikereink is csak a miénk.
De kár nagyképűsködni, a hited erőssége csak akkor fog kiderülni, amikor meghallod a kicsengetést. Akkor derül majd ki, hogy nyüszítve menekülsz Isten oltalma alá, vagy állsz egyedül annak tudatában, hogy egyszerűen megdöglesz és elkaparnak mind egy kutyát.

A jó pap nem csak holtig tanul, hanem már most is eleget tud. A család kedves barátja egy magas rangú pap, akinek az intelligenciája nem engedi meg, hogy megpróbáljon az általa vélt helyes útra terelni. Azért némi csintalanság belefér a módszerei közé. Egy szép őszi napon csendben álldogáltunk a templom kapujában, magunk között szólva egyszerűen napoztunk, amikor csak úgy mellesleg közölte az őszi természettel, hogy „Krisztus senkitől sem kérdezte meg, hogy megválthatja-e”.
Ez a kiút, ha egyedül gyengének bizonyulnál.

Bom Camino.
Kupán Károly