Kupán Kornél 1953

Kupán Kornél

Élt 50 évet.
Búcsúzzunk….hitünk szerint….némán.
Emlékezzünk.
A szokatlan, érdekes élet és a kiemelkedő adottságok könnyűvé teszik az emlékezést.

A gyermekkorod meghatározó, keserű élménye a hosszan tartó, nehéz betegség volt. A felnőtt mértékkel mért szenvedés nem tört meg, sőt, egész pályádat meghatározó erőt gyűjtöttél belőle. A súlyos életért és levegőért küzdő napok közötti csendet olvasással töltötted ki. Valószínűleg az ekkor kiolvasott több száz könyv adta annak a műveltségnek az alapját, amely minden gondolkozó embert ámulatba ejtett. A gyerekkönyvek gyorsan elfogytak a gyerekfejjel olvasott felnőtt könyvek pedig olyan életszemlélet kialakulását eredményezték, amelyet a felnőttek már nem nagyon fogadtak el. A tanítónénik és a tanítóbácsik érthetetlenül álltak a tízéves gyerek előtt, aki már kiolvasta az elérhető útleírásokat, járatos volt a kémiában, és a fizikában, aki a földrajzot sokkal jobban tudta, mint tanárai. De másképpen. Nem iskolás módon.

Aztán kialakult a szabadság érzése.
Ha a mozgásunkat nem rácsok akadályozzák, nem félelmeink, nem saját-magunk kicsinyessége, hanem a szenvedés, akkor más értelmet kap a szabadság is. Ez szárnyaló szabadság, melyet nevetséges kísérlet az iskola falai közé szorítani, melynek nem állhatja útját sem társadalmi korlát sem megszokás.

Aztán kialakult egy sugárzó szeretet.
Ez a szeretet az életnek szólt. Embernek, állatnak, napfénynek. Mindennek. És ez a szeretet mindenhol működött. Az ajándékba kapott húsvéti bárányt le kellett fogni, hogy ne ugorjék utánad a patakba, a környéket félelemben tartó – nagy fiúk – versenyeztek, ki vigyen a nyakában. A mátrai kórház melletti laktanyában a sorkatonák azon versengtek, hogy melyik tankjába ülj bele. Megmutattak mindent és mindent megjegyeztél, mi hol van és mire való, hogy elmesélhesd nekünk. Egyszerűen meghódítottad őket.
A szereteted végig kísérte az életed. Megfogott mindenkit, erős volt és önzetlen. Sugárzott, mert mentes volt minden számítástól és kishitűségtől.

Aztán jöttek az iskolás évek. Ezek sikertelenek voltak, mert nem volt olyan környezet, amely elfogadta volna azt a diákot, amely egy unalmas óra közepén feláll, mondván: „Na, én most megyek”.

Téged nem az iskola tanított. Az egyetemi tanárok képességével vasat alakítottál, autót szereltél, falakat építettél, tetőket ácsoltál. Amit tudtál, azt könyvekből tanultad, ezért alkotó módon dolgoztál. Ez, kevesek adottsága, melynek elismerésére is csak kevesen képesek. Az igazi eredménye azonban a munka öröme volt. Tudásod ötvözte a mérnökök elméleti tudását és a szakemberek gyakorlatát. Ehhez járult a ritkaságszámba menő kézügyesség, egy páratan pontosság és igényesség. Ez olyan képesség volt, amelyet Amerika is kénytelen volt megcsodálni és elismerni. Az olcsó, eldobható világunkban mindig az örökkévalóságnak dolgoztál. Vagy legyen tökéletes… vagy semmilyen.

A felnőtt évek igazi nagy tette a gyereknevelés volt. A gyerekeket egyedül nevelted. Ugyanazzal a könnyedséggel tetted, mint minden mást. És nem csak a saját gyerekeidet nevelted, minden gyereket, aki a környezetedben volt, legyen rokon vagy idegen, akit be kell fogadni…..minden gyereket, akár öt éves volt, akár 25.
Befogadtad őket.
Amikor anyánk már ellátásra szorult, akkor elláttad. Amikor el kellett temetni, eltemetted.

Mindezt tetted egy olyan időszakban, amikor nem volt munkád, nem volt biztos jövedelmed. A elsők között lettél munkanélküli és soha többet nem lettél fizetett dolgozó. Nem kaptál fizetést, jutalmakat, segélyeket, szakszervezeti üdülést, nem kaptál ettől a társadalomtól semmit. Még orvosi ellátást sem.

De most tudjuk, hogy kell emelt fővel járni az utat. Tudjuk, hogyan kell felállni, ha elestünk. Tudjuk, mert megmutattad.
Tudjuk, hogyan kell sokat adni a kevésből.
Megmutattad.

Aztán jöttek megint a betegségek. Ismét látnunk kellett, hogy kell büszkén és némán szenvedni, Hogy kell 30 napokat éhezni. Hogy kell nevetve mondani: ó csak az első hét nehéz, de az sem igazán veszélyes, mert szabad vizet inni.

A túloldalon sem először jársz. Tudjuk, hogy még halljuk a mentőorvos hangját: Meghalt. Tudjuk, mert elmesélted.

A gyerekek felnőttek….anyánkat eltemetted….és a szabadság új dimenziót nyert. Most már kicsi volt a város és kicsi volt az ország, óceánokon repültél keresztül, földrészeken csavarogtál. Bejártad a tájakat, melyet gyermekkorodban már bejártál, a sziklás hegységet, a sivatagokat, a rakétakilövő állomásokat és a nagy múzeumokat. Jártál lakatlan területeken, mocsarakban és metropoliszokban. Érezted az embereket, a fehéreket, az indiánokat, négereket és a fehéreket fehérnek fogadtad el, az indiánokat indiánnak, a négereket négernek, a zsidókat meg zsidónak. Nem érintett meg a gyűlölet, felülemelkedtél minden kisszerűségen ezért Amerikában megkaptad a neked kijáró elismerést és szabadságot.

Ezek olyan évek voltak, amelyért érdemes volt élni, melyre érdemes volt várni. És én megint csak ültem és hallgattam, hol jártál, mit láttál és mit csináltál. Ugyanúgy, mint negyven évvel ezelőtt, mikor fegyverekről és harckocsikról meséltél. És Te mindent tudtál és mindent elmeséltél….könnyeden, magától értetődően. Úgy meséltél, hogy sem a kioktatásnak, sem a kérkedésnek nem volt nyoma. Számomra természetes volt, hogy Te tudod, természetes volt, hogy ott jártál, hogy láttál mindent, amit én is látni szeretnék. Egyszerűen így volt rendben a dolog. Még csak nem is irigykedtem.

De tanultunk mást is. Új értelmet nyert  a régi sor. „Fel-fel dobott kő”. Már tudjuk mi indítja útjára, átérezzük a készülődés feszültségét, érezzük az indulás erejét, irigyeljük szabad száguldását, látjuk hogy veszti el lendületét, megérezzük elbizonytalanodását, megsejtjük elkerülhetetlen sorsát és keserű találkozást a valósággal. Ám azt is tudjuk, hamarosan örülhetünk új erődnek, új utadnak és hosszabb repülésednek. És amikor már arra számítottunk, hogy nem térsz vissza, mert megtaláltad új helyed, jött a visszavonhatatlan parancs. Most meghalnod kell. Már csak egy utad maradt… a vissza út. Jól tudtad miért jössz haza, a biztos, szabad és sokkal könnyebb világból. El kellett indulnod, mert meghalnod itt kell.

Így most azt kellett látnunk, hogy kell könnyedén készülni a halálra. Hogy kell ezt úgy tenni, hogy ne okozzunk a családnak több fájdalmat az elkerülhetetlennél. Esetleg még annál is kevesebbet.

És elmenni is tudni kell. Igen, ezt lehet így csinálni. Csendben és elegánsan. Töprengő arccal kissé összeráncolt homlokkal. Ne látszódjék a fájdalom – akkor sem, ha nagyon fáj – mert az másnak fájdalmat okozhat.

Sokan választottunk más utat és a szeretet helyett kemény páncélt öltöttünk magunkra. Most látjuk, hogy a páncél csak az ütésektől véd.
Most védtelenek vagyunk. Ezért elbizonytalanodunk.
Feltesszük magunkba a kérdést, meg tettünk-e minden, amit meg lehetett volna tenni.
Adtunk-e annyit, amennyit adni kellett volna.
A választ is tudjuk.
Örökre adósok maradtunk.

Adóságunkat óriásra növeli, hogy sosem vártál el tőlünk többet és ugyanúgy szerettél mintha mindent megtettünk volna.

Már csak annyi maradt, hogy nagy tisztelettel kísérjünk szüleidhez, testvéredhez, nagynénédhez és nagyszüleidhez,

Nyugodj békében.

Kupán Károly