Miért mennek el a fiatalok?

Többször megkaptam már ezt a kérdést.

Miután valóban az utóbbi 12 évben indultak el tömegesen a fiatalok, erre rutinszerűen az a napi-politikai válaszom, hogy Orbán Viktor elűzte őket.
Bár így lenne!
Egyszerűen csak most nőtt fel az a generáció, amely már el tud menni. Azért indulnak el, mert nem érzik jól magukat köztünk és nem akarnak úgy élni, mint mi.
Rossz a közérzetük. A társadalmi közérzetük.
A kommunikáció fejlettsége, a szabad utazás lehetősége, a nyelvismeret meghozta számunkra azt a felismerést, hogy máshol lehet nyugalomban és békességben élni, miközben mi eljutottunk oda, hogy Európa második legkorruptabb országa lettünk.

Nézzük csak meg, hogy milyen környezetben nőttek fel!  Induljunk vissza az időben és keressük a magyarázatot az utolsó harminc évben!
1990-ben összeomlott az a szörnyű világ, amiben éltünk és történelmi lehetőséget kaptunk arra, hogy új világot építsünk. Először volt egy nemzeti kormányunk, a maga jó szándékú hozzá nem értésével. Aztán jött egy liberális és szocialista kormány olyan korrupcióval, ami ismeretlen volt a számunkra. Majd egy liberálisból a nemzeti oldalra csapódó polgári kormány. Aztán megint a szocialisták, de ők már más hangot ütöttek meg. Megjelent a tömegoszlatás, a tömegbe lövetés és a viperát viselő rendőrök. Ugyanebben az évben Gyurcsány szájából hangzott el először a kulcsmondat:
   „El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen!
   Tessék!
   Lehet menni!”.
Ekkor még a miniszterelnököt is le kellett váltani.
Kétszer.
Aztán jött egy személyes diktatúrába forduló, emberséget és becsületet romboló kormány, amelynek több kétharmados felhatalmazása volt, amivel valóban új világot lehetett volna teremteni, de leragadtak a pitiáner csalások és a hatalmas korrupció világában.
Újabb harminc év kell majd, hogy kiheverjük ezt az időszakot.
DE, őket is mi választottuk.
Tapasztalatlanok és hozzá nem értők voltunk és szépen lassan elfoszlott az új világ reménye. Ráadásul minden változás a szemünk előtt a mi akaratunkból történt.
Egyszerűen nem volt elegendő erőnk egy új világ felépítésére.
Fel kell tennünk a kérdést, hogy egyáltalán volt-e lehetőség a változásra, csak mi voltunk alkalmatlanok rá vagy nálunk nagyobb erők működnek-e?

Nos, menjünk vissza jó 100 évet. Lapozzuk fel Móricz Zsigmond 1920-as évekről szóló Rokonok című könyvét. Csak a megszólításokat és a címeket kell kicserélni (lassan azt sem) és pontosan azt a sunyi, hozzá nem értő politikai vezetést és mélységes korrupciót látjuk, mint ami ma van. Ugyanígy meg volt a rokonok és barátok hálózata, bár oda még nem jutottak, hogy a haver az állami pénzekből gazdagabb legyen, mint az angol királynő.
Aki tiszta szándékkal, hozzáértően próbálta rendbe hozni az évszázados hibákat, azt pontosan ugyan úgy darálta le a rendszer, mint minket.
Mit sem változtunk 100 év alatt.

Léphetünk vissza akár 500 évet is. Ezt a kort jól ismerjük, mert 1500 és 1526 között a velencei köztársaság folyamatosan küldött követeket, akik jelentésekben foglalták össze tapasztalataikat. Megemlíteném, hogy a Velence ebben az időben rendszeres segélyben részesítette Magyarországot, amit később megvontak, mert nem arra költöttük, mint amire adták.
Francesco Massaro velencei titkár, 1523-ból származó jelentésében pl. ez található:
„A magyarok általában a világ legrosszabb fajtája. Nem szeretnek és nem becsülnek egyetlen nemzetet sem a világon és egymást sem szeretik. Mindenki a maga kényelmére gondol, lopják a közt és kevesen törődnek vele. Egymás között olyan titkos gyűlöletet és ellenségeskedést táplálnak, hogy szinte hihetetlen. Ennek ellenére minden nap felváltva együtt esznek, és testvéreknek hinné őket az ember. Nincs semmi engedelmesség közöttük, büszkék és arrogánsak, s nem tudnak sem uralkodni, sem kormányozni és tanácsot sem fogadnak el olyantól, aki ért hozzá. Mindig dicsekednek saját dolgaikkal, azonnal készek bármit megfogadni, de igen késedelmesek a végrehajtásban. Kevés dologgal foglalkoznak, kivéve a dőzsölést és a köz meglopását. Ebben nagyon serények.”
Vegyük észre, hogy már akkor is mások segélyei tartották fent az állam működőképességét, hogy külön ki kellett emelni a gyűlölködést és az erre való hajlamot, a hozzá nem értést és a közvagyon meglopását.
Bizony, ebben az 500 évben sem változtunk semmit.

De lépjünk egy nagyot és nézzük meg milyenek voltunk 1000 évvel ezelőtt.
Mi még nagyon tudtuk, mint egy verset: István, Péter, Aba Sámuel, Péter, András, Béla stb. stb. Azt meglehet már kevesen tudták, hogy itt ugyanarról az Orseolo Péterről van szó. Ez anno valahogy nagyon kimaradt a történelemkönyvből. Péter annyira utálta a magyarokat, hogy végül fellázadtak ellene és elzavarták.
Talán érdemes az eredetit (Kézai Simon Krónikáját) olvasni…

„Tehát Péter uralkodásának harmadik esztendejében az ország nagyai és nemesei a püspökök tanácsára egybe gyülekezének Péter ellen, szorgosan keresve ha valakit találhatnának a királyi nemből, ki alkalmas lenne az országot kormányozni s őket Péter zsarnokságától hatalmasan megszabadítani. S minthogy az országban illyet semmi módon nem találhattak, magok közzűl egy Aba nevezetű ispánt, szent István király húgának férjét, tették királyukká.”

Történt ugyanis, hogy István – az uralkodásra alkalmatlan – Imre herceg majdani uralmát biztosítandóan valójában kiirtotta vagy elzavarta az Árpád-ház nemeseit.
Aba Sámuel az első években kifejezetten jó király és sikeres hadvezér volt, de hatalmának a megszilárdítása után annyira korrupt és zsarnok lett, hogy ellene is fellázadtak.

„Ettől fogva tehát Aba király bátorságot véve garázda kezde lenni, s a nemeseket megvetve kevélyen dühöng vala a magyarok ellen, valamint az esküszegést is semmibe veszi vala.”

Annyira elszállt vele a ló, hogy végül szégyenteljes módon elárulták és az ajtó alatt csúszva-mászva III. Henriknél visszakönyörögték a korában gyűlölt Pétert.
Aba Sámuel azonban legyőzte volna Henriket. DE…

„Aba király pedig Ménfőnél szálla vele szembe roppant sok fegyveressel, igen bizakodva győzedelmébe, mivel némely bajorok jelentették volt neki, hogy a császár kevesed magával jött. S a mint beszélik, Aba királyé lett volna a győzelem, ha csak némely Péter barátságában megmaradt magyarok zászlaikat földre nem dobták s meg nem futamodtak volna. Tehát hosszan és erősen folyt csata után végre is, isten segítségébe bizva, a császár diadalt nyere.”

Így lett az ország a Német-római Császárság hűbérese, Aba Sámuelt pedig megölték.
Szégyenteljes egy időszak volt.

Ennél nem tudunk mélyebbre ásni a magyar történelemben, de az jól látszik, hogy bármilyen tiszta szívvel is indult el valaki a hatalom útján, az kegyetlen, igazságtalan, harácsoló, korrupt gazemberré vált.
Úgy tűnik ezer év sem volt elég a változásra.
Mi egyszerűen ilyenek vagyunk.
Nincs remény.

Mégis van kiút!
És ezt Paulo Coelho, (Dél-Amerikai író!)  A győztes egyedül van című regényében egy romantikus történet formájában, irodalmi szinten meséli el nekünk:

„Volt egy város Herat hegyi sivatagában aminek a lakói a rossz uralkodók és a több évszázados zűrzavar miatt már igen el voltak keseredve. Tudták, hogy az egyik percről a másikra nem törölhetik el a monarchiát, de már nem bírták elviselni a nemzedékek óta uralkodó gőgös és önző királyaik önkényét. Összeült hát a helyi bölcsek tanácsa vagy ahogy ők nevezték, a Loya Jirga. A Loya Jirga úgy döntött, hogy négyévenként új királyt választanak, akinek abszolút hatalom lesz a kezében. Megemelheti az adókat, feltétlen engedelmességet követelhet, minden éjszaka új nőt vihet az ágyába, annyit ehet és ihat, amennyi csak belefér, a legjobb ruhákba öltözhet, a legjobb hátas jószágokon lovagolhat. Végül pedig minden parancsának teljesülnie kell, legyen az bármily veszélyes is, és senki sem vonhatná kétségbe az értelmét vagy az igazságát
A négy év elmúltával azonban le kell mondania a trónról és elhagynia a várost, vinni pedig nem vihet magával mást csak a családját és azt a ruhát, ami épp rajta van. Mindenki tudta, hogy ez maga a pusztulás, mert a völgyben, ahol nincs más csak a végtelen sivatag,  amely télen fagyos, nyáron pedig elviselhetetlenül forró, senki sem húzhatja tovább három-négy napnál. A Yoya Jirga bölcsei azt gondolták, hogy ezekkel a feltételekkel senki nem akarja majd megszerezni a hatalmat és a város visszatérhet a régi demokratikus választások rendszeréhez. Kihirdették a döntést: a trón üres, de elfoglalásának szigorú feltételei vannak. Az első pillanatban néhányan megörültek a lehetőségnek. Egy rákbeteg öregember elfogadta a kihívást, de uralkodása idejének lejárta előtt mosollyal az arcán meghalt. Egy őrült következett, de szellemi fogyatékossága miatt (félreértette a feltételeket) négy hónap múltán távozott és eltűnt a sivatagban. Ettől fogva olyan történetek kaptak lábra, hogy a trón el van átkozva, és többé senki más nem vállalkozott az elfoglalására. A város uralkodó nélkül maradt, elhatalmasodott rajta a zűrzavar, a lakói pedig megértették, hogy örökre el kell temetniük a monarchikus hagyományokat és készen álltak a szokásaiknak a megváltozására. A Loya Jirga büszkén emlegette hajdani bölcs döntését: nem nyomorgatták meg a népet, csak kioltották a törekvést azokból, akik mindenáron meg akarták kaparintani a hatalmat.
Ekkor azonban megjelent egy ifjú házas ember, három gyermek apja.
Én vállalom a tisztséget, mondta.
A bölcsek igyekeztek meggyőzni őt a hatalom veszélyeiről. Emlékeztették rá, hogy családos ember, és mindezt csak azért találták ki, hogy elriasszák a kalandorokat és a despotákat. Az ifjú ember azonban szilárdan kiállt elhatározása mellett. Nem volt visszaút és a Loya Jirgának nem volt más választása, mint hogy várjon még négy évet, mielőtt változtatna döntésén.
Az ifjú és családja kiváló kormányzónak bizonyultak: igazságosan osztották szét a javakat, csökkentették az élelmiszerek árát, népi játékokkal ünnepelték az évszak-váltásokat és fellendítették a kézművesipart és a zenét. Ám minden éjjel elhagyta a várost egy karaván, ló vontatta, jól megrakott kocsikkal, amiket jutaszövettel takartak le, hogy senki se láthassa mi van bennük.
És soha többé nem tértek vissza.
A Loya Jirga eleinte azt hitte, hogy a kincseket lopják a városukból. Ám azzal nyugtatták magukat, hogy az ifjú soha nem merészkedett túl messze a város falain kívül – mert ha így tett volna és felkapaszkodik az első hegyre, ami az útjába akad, rádöbbent volna, hogy a lovak kimúlnak mielőtt messzire juthatnának: a világ talán legzordabb tája ez. Újra összeült a tanács és úgy döntött: hagyjuk, hogy az ifjú azt tegye, amit jónak lát. Ha pedig véget ér az uralkodása, elmegyünk arra a helyre ahol a lovak összeestek a kimerültségtől és a kísérők pedig szomjan haltak és visszahozunk mindent.
Attól fogva nem aggódtak csak türelmesen vártak.
Letelt a négy év és az ifjúnak el kellett hagyni a trónt és a várost. A nép lázongott, emberemlékezet óta nem volt ilyen bölcs és igazságos uralkodójuk!
De a Loya Jirga döntését tiszteletben kellett tartani. A fiatalember odalépett a feleségéhez és gyerekeihez és kérte őket, hogy kísérjék el. Én megteszem felelt a felesége, de legalább a gyerekeinket hagyjuk itt, hadd éljenek tovább és meséljék el a történetet.
Bízz bennem.
Mivel a törzsi hagyományok szigorúak voltak, az asszonynak nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjék a férjének. Felültek a lovaikra és elmentek a városkapuig, ott búcsút vettek mindenkitől, akikkel uralkodásuk alatt jó viszonyt ápoltak. A Loya Jirga elégedett volt: akárhogy alakult is, a sorsnak be kell teljesednie.
Többé biztosan nem lesz senki, aki megkockáztatná, hogy a trónra lépjen, és végre visszaszáll a demokratikus rend.
Amint tudják visszahozzák a kincseket, amely most valószínűleg gazdátlanul hever a sivatagban legfeljebb három napi járásnyira.
A család némán elindult a halál völgye felé, az asszony nem mert szólni egy szót se, a gyerekek nem értették, hogy mi történik, az ifjú pedig látszólag a gondolataiba merült. Átkeltek az első dombon majd egy teljes nap alatt átszelték az óriási sivatagot és a következő dombon megháltak.
Az asszony hajnalban ébredt: élete utolsó napjaiban még meg akart csodálni szeretett szülőföldje hegyeit, felment a csúcsra és ránézett a másik oldalon elterülő végtelen síkságra, amelyről úgy tudta, hogy szintén sivatag. És megdöbbent.
A négy éven keresztül minden éjszaka útra kelt karavánok nem ékszereket vagy aranypénzeket szállítottak, hanem téglát, magokat, fát, tetőcserepet, szöveteket, fűszereket, állatokat, kútfúrásra alkalmas hagyományos szerszámokat.
Egy másik város terült el a szeme előtt, de sokkal gazdagabb, sokkal szebb város, ahol zajlott az élet.
Ez itt a birodalmad – mondta az ifjú, aki közben szintén felébredt és csatlakozott feleségéhez. Amikor kihirdették a rendeletet rögtön tudtam, hogy hiábavaló próbálkozás, ha az ember négy év alatt akarja helyrehozni azt, amit, több évszázad korrupciója és rossz igazgatása elrontott, egy valamiben azonban biztos voltam.
Mindent újra lehet kezdeni.”

Ma már nem lehet a sivatagban új várost alapítani, de fiataljaink – az évezredes gyűlölködő, kapzsi természetünket megtagadva – ma már kedvükre építhetnek máshol, élhető, békés városokat.
Így lett London a második legnagyobb magyar város.

Kupán Károly