Sport

Gyerekkorom óta sportolok. A sportot bármikor el lehet kezdeni, de nagyon fontos a gyerekkori sport. Ekkor tanulja meg az ember, hogy nem lehet mindig győzni és azt is, hogy most hibáztam vagy nem voltam elég jó. Az ember megszokja hogy van célt és van eszköz, amely segíti a cél elérését.

5 évet vívtam, 2+2 évet karatéztam és judóztam, ezt követően már csak örömsportokat csináltam. Végig eveztem a folyóinkat, bekerékpároztam útjainkat, megmásztam hegyeinket és most már az unokáimmal síelek. Így a 70. küszöbén csinálom a kéktúrát és a mai legkorszerűbb technikával kondizom.
Ezt az eszközt Milon-körnek hívják, ami ToI hálózatba kapcsolt erő,- és kardio gépeket tartalmaz. A szerkentyű halmaz alkalmas arra, hogy célokat tűzz ki, folyamatosan mérje a teljesítményed és a fejlődésed. A legnagyobb előnye az időhatékonyság, mert ennek segítségével 36 perc alatt – komoly terhelés mellett – meg tudod mozgatni az összes izmodat. Maga a gép analitikusan nyilvántartja a teljesítményt és természetesen mindezt otthonról is eléred. Értékeli az eredményt és tájékoztat pillanatnyi állapotodról. Egy arányos helyzet látszik pl. az alábbi ábrán.

A nagy hatékonyságot azért lehet elérni, mert egyszerre edzi az agonist és az antagonist izmokat. Ezt úgy követi el, hogy pl. a lábizmok esetén, amikor kinyomod a súlyt, akkor 129 kg-ot állít be nekem, de amikor visszaengedem akkor 180 kg-nak kell ellentartani. Így egy gyakorlat alatt megmozgattál 309 kg-ot. Szabályozza az időt, a mennyiséget és ellenőrzi, hogy tartod-e rendesen a kitartási időket és a nyomás és visszaengedés előírt sebességét. Ezt meg úgy csinálja, hogy a képernyőre – egy futó labdával – kirajzolja, hogy éppen, hol kéne lenni a lábadnak és ezzel szemben hol van. Ha nem jó helyen, akkor ordibál veled, ha jó helyen, akkor csillagokat osztogat.

Így persze hamar kijön a 23 tonna.

A 25 tonnát biztosan el fogom érni, de szerintem a 30 is reális lehet. Mondjuk, az edzők ezt nagyon úúútálják és állandóan csepülnek érte.
Persze egy ilyen Health Clubban minden más is van, minden amit csak el lehet képzelni.

No meg súlyt emelek. Fekve. Ebben a gyerekek a hibásak. Abban a konditeremben a lányom élsportoló barátai  is edzettek és nem tudtam beletörődni, hogy nem vagyok versenyképes velük. Pedig nem. Kaptam egy olyan gerincsérvet, hogy 3 hónapig háromnegyed óra alatt futottam a százat. Azóta csak fekve nyomhatok. Azért a kitűzött cél elérése elég nagy szenvedés volt.

Mindig is szerettem az extrém dolgokat. Attila, föci-bio tanárommal úgy ástunk új járatot az Anna barlangban, hogy a levegőt egy ipari porszívó nyomta, mert csak széndioxid volt a járatba, mígnem egy tisztességtelenül nagy szikla állta utunkat. Az egyetemről – ahol bányász szak is volt – kaptunk némi segítséget és paxitot robbantómesterestől. Ekkor a széndioxid mellett még nitrogén oxid is lett, az viszont minden járatban. De tévedtünk el az aggtelei barlangban és általában bebújtunk minden lyukba, ami a Bükkben volt. Voltak kiscsoportos mászásaink is. Elöl ment Palika, aki mindenhová befért ahova egy nagyobbacska macska (: utána mászott Attila, majd Matyi és én. Attila beszorult, mégpedig úgy, hogy a keze a barlang sziklája és a mellkasa közé került (ami egyébként egy elég ócska érzés, mert ilyenkor nem kapsz levegőt), úgyhogy némi erőlködés után jött az ukáz, húzzatok vissza! Erre Palika felvetette, hogy van itt ez a múlt heti biológia doli, erről kellene egy kicsinykét diskurálnunk. Meglett az ötösünk. (Attila akadémikus egyetemi tanár lett, Miskolc díszpolgára, Palika olyan körzeti orvos, hogy faluja márvány sírelméket állított neki, Matyi szintén akadémikus egyetemi tanár, én meg sok évvel ezt követően, mikor az orvos egyetemen az orvostojásokat tanítottam fizikára, simán írtam olyan biológia felvételit, amivel felvettek volna. Úgyhogy Attila azzal az ötössel nem lőtt nagyon mellé.)

Mindig is szerettem az extrém sportokat. Eveztem februárban vadvízen, repültem vitorlázó repülővel – ami egy fantasztikus érzés és kedves emlékem. A pilótával annak rendje-módja szerint magázódtunk. Elkaptunk egy akkora termiket, hogy csak úgy repítette felfelé a gépet. A fickó jelezte, hogy vagy csak sokára tudunk lemenni vagy most kell. Lent vártak a lányaim a sorukra, úgyhogy ezt választottam Mire megkérdezte hogy “Ön ült már a ciklonon?” Persze és imádom. Az jó, mondta és a gép a bal oldali szárnyára borult majd az orral előre zuhanni kezdett. Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy megfogalmazzam a lényeget: a kurva életbe. Ettől kezdve tegeződtünk. Aztán kipróbáltam a műrepülést. Nem csak a repülést szeretem, hanem a repülő embereket is. Veresegyháza felett kaptunk repülési engedélyt, amikor a város fölé érve a pilóta srác megkérdezte, láttad már Veresegyházát felülről?  Nem. Íme. És olyan hirtelen álltunk fejre, hogy meglepődni sem volt időm. Fura dolog. Semmi különöset nem érzel, nem zavar, marad a látásod és a tájékozódóképességed is, olyan normális dolog az egész. Amikor – figyelmeztetés nélkül –  innen ment fel a gép gyertyába az már furi dolog volt, mert a fejedbe tódul a vér, de ez is megszokható.  Végigvettük az összes fontosabb gyakorlatot. Aztán vezettem helikoptert. Egy mentős gyerekkel, akinek az volt a trükkje, hogy a magassági kormányt Ő kezelte. Azt nem adta, valószínűleg disznósajtnak hitte. Azért 140-el egy méterrel a kukoricatábla felett repülni az egyszerűen fantasztikus dolog. Ugrottam 4000 méterről és ez is csodajó. Bivakoltam hálózsák nélkül a Triglávon, hóban, sok száz méteres szakadék felett egy 2 méteres sziklapárkányon. A hó miatt elvesztettük az után és kint ragadtunk éjszakára. Vitorláztam az Adrián (ott legalább meleg van), legyalogoltam 300 km-t Portugáliában és Spanyol honban, no meg a csoda tudja mit nem csináltam.

Az ember – némi találékonysággal – egészen egyszerű dolgokból is ki tudja hozni a hülyeséget. Kifigyeltem, ha a kiserdőben a futók által kijárt 1,5 széles ösvényeken elég gyorsan hajtok, akkor olyan mintha egy nagy zöld alagútban lennék. Egészem addig, míg egy alattomos eb nem ás egy bazi nagy gödröt. Két bordám meg a jobb vállam tört ripityára. Ebben a korban az embernek már rámegy a fél nyara arra, hogy ülve alszik. Másképpen ugyanis nem tudsz. De ebcsont beforr, bár már nem teljesen.

Kedvenc élményem volt, hogy elvittem Tinti lányomat barlangászni, lehetett vagy 7-8 éves. Egy szervezett körtúra volt gyerekek részére. Jócskán bent jártunk már, amikor az egyik kövér gyerek beszorult valahova (ahol én átfértem) és kitört egy kisebbfajta pánik. A csapat kettéoszlott, két vezető vitte tovább a gyerekek egy-egy harmadát, egy visszafordult a reszlivel. A mi csapatunk előrehúzott. Miután a vezetőnk elbizonytalanodott, hogy a lemaradt csapat kitalál-e, egy kritikus ponton ott kellett maradnia valakinek, hogy mutassa az irányt. Persze mindig a kicsi húzza rövidebbet, ráadásul a lámpámat is oda kellett adnom Tintinek, mert az övé elkószált. Nyugisan üldögéltem több száz méterrel a föld alatt olyan sötétben, amit egyetlen foton sem zavart meg és olyan csendben, amit az ember elképzelni sem tud, amikor olyan 10-20 perc múlva meghallottam valami megfoghatatlan csoszogást. Ez annyira aggasztó dolog, hogy ilyenkor az ember minden idegszálával arra koncentrál, hogy megállapítsa merről jön a hang és mi lehet az. Minél jobban figyeltem, annál erősebb lett a csúszka-mászka és mindenhonnan ez jött. Aztán rájöttem, hogy saját zajomat hallom. Ahogy a vér fut az erekben, a tüdődben áramló levegő zaját és a többit. Az ember füle úgy van megalkotva, hogy normál üzemben automatikusan kiszűrje a saját zajunkat, úgy tűnik azonban, hogy nem ekkora csendre vagyunk méretezve.
Mit mondjak, érdekes érzés volt. Még az is lehet, hogy ez volt maga a félelem.

És mindez öröklődik is.
Gondolom, mondani sem kell, hogy a lányom a férjével maratont fut és a család az ikrekkel és az 5 éves Millivel (aki szintén biciklizik) simán elteker 80 km-t. Másik lányom sem rest Dél-Amerikában felmászni 5000 méterre, ha éppen az útjában van.

A gyerekkori sport valami olyant ad az embernek, ami végigkíséri életed.