Zuhanás

Egy fiúgyerek leesik az ágyról, később a fáról majd leugrik a háztetőről. Ez lehet baleset, kihívás, gyakorlat, esetleg feladat, de ez csak esés vagy ugrás. Érdekes, még a nyelvünk is milyen színesen tesz különbséget a leesés, a leugrás és a zuhanás között.

Az igazi zuhanáshoz repülni kell. 
Ezt egy Cessna-182-es négyüléses kisgép, turbófeltöltős változatával követtük el, ami azért fontos, mert csak ez a géptípus tud felkapaszkodni 4000 méterre. A ritka levegőt pótolja a turbó és ettől feljebb már csak túlnyomásos gépek mehetnek.
Repülni fantasztikus érzés. A repülő ember számára sosem térkép a táj, sokkal inkább olyan mintha egy hatalmas tájkép felett köröznél, elszakadva ettől a sárkupactól, dacolva a gravitációval, bujkálva a felhők között melyek innen talán még szebbek.

Úgy vettem észre, hogy az ejtőernyős sport, az egy életforma. Első mindjárt a repülőtér. Fény, meleg és végtelen nyugalom. Aztán a fiúk. Vidámak, szellemesek, akiknek az ereiben aludttej folyik. Spéci válogatás, és érdekes módon egyáltalán nem fiatalok. Az egyikük bokája felett észrevettem egy olyan 10-12 centis mély sebet, tucatnyi öltéssel összevarrva. Szóvá is tettem, mire vigyorogva biztosítottak, hogy ejtőernyős balesetek nincsenek, ez is csak egyszerű háztartási baleset volt. 
Mit mondjak? Ez jó hír.

Na és maga az ugrás.
A néhány választható repülőtér közül a börgöndi tetszett meg, ahol esetemben a vakondokok testi épségéért „Micu” felelt. Jelentkezésemet követően rögvest előállt az első problémával. Nem tetszett neki az ingem. Az aggodalmukat elimináltam azzal, hogy elcseréltem az ingem egy válltöméssel ellátott női trikóra. Nagyon csini lettem, de elnézve ezt a Micu gyereket nem éreztem magam veszélyben. Nem az a fajta, és ez valahogy látszik is rajta.

Némi ismerkedés és kikapcsolódás után én felvettem a hevedereimet, Micu meg az ejtőernyőnket.
Ez az ernyő egy nagyon ügyes darab. Megnéztem az összehajtogatását is és megállapítottam, hogy a pilóták olyan mértékben megbíznak a hajtogatóba, hogy egy pillantást sem vetnek a műveletre és eszük ágában sincs ellenőrizni. Ennek az is lehet oka, hogy ezek az ernyők már nagyon biztonságosak. Először is minden ernyőben benne van a rugós mentőernyő is, amely a fő kupola lebontásakor automatikusan kinyílik. A rugós rendszer azért kell, mert ekkor már nagyon a körmére ég az embernek az élet. Aztán azt is tudja, hogy ha fene nagy kapálózásomban lecsapom a pilótát, akkor 600 méter magasban automatikus kinyíljon. Ráadásul még felhasználóbarát is, amit úgy old meg, hogy a kinyílásnál egy futó vászon segítségével megakadályozza, hogy a kupola egyetlen pillanat alatt kinyíljon, átrendezve a kedves vendég belső szerkezetét. Ami viszont meglepett, az a nyitás módja, ami úgy történik, hogy a pógár hátrányul és egy zsebből előhúzza a nyitó ernyőt. Valahogy úgy, mint amikor a kerékpáros ruhából kiveszed a vizet.

Felkészülve a legrosszabbakra – azért megvártam az ugrással Bobi esküvőjét – szépen odabattyogunk a géphez. Na, itt is ért komoly meglepi. El nem tudtam képzelni, hogy lehet ebből a gépből kiugrani. Már csak azért sem, mert egy hasonlóval már műrepültem, ekkor szóvá tettem, hogy nincs ejtőernyőm, mire nyugtattak, hogy nem is kell, mert ebből a géptípusból nem lehet kiugrani. De a nagy magyar lelemény mindenhol működik. A fiúk kiszedték az ülést és a „ballaszt” – melyet úgyis kidobálnak – a földön csücsült. Mondjuk nem volt mibe kapaszkodni, ami azért némileg zavart. Pláne akkor, amikor egy őrült 1200 méternél kiebrudalta magát. Ez idáig épelméjűnek tűnő példányon a roham egy harsány „Ajtónyitás” ordítással tört ki, mire Micu rám szólt, hogy most ne ijedjek meg. Aztán hozzátette, de úgyis meg fogsz ijedni. És nyert. Ekkor jött a következő meglepetés. A dühöngő kilépett a kerékrúd feletti szárnyprofilként kialakított „küszöbre”, belecsimpaszkodott a szárny-merevítőbe és a rúdon elkezdett kifelé araszolni. Aztán lepotyogott. El sem tudtam képzelni, hogy ezt mi, hogy a nyavalyába fogjuk előadni. A dög Micu meg csak annyit mondott, hogy megoldjuk. Megszabadulva az önveszélyes egyedtől a gépecskénk a felhők között keringve felturbózta magát 4000 méterre, mire az ugró-pilóta elkezdte az összecsatolást. Egy csattanás, majd felsikkantott, hogy a francba (!) ez a karabiner eltört, de ízibe megnyugtatott, hogy talán három is elég. Ha nyitva van az ajtó, tuti, hogy kilököm. Aztán jeleztem, hogy nincs szemüvegem. Mire rám förmedt, hogy lent hagytad? Na, nem baj, legfeljebb hunyorogsz. Majd némi készpénzről értekeztek a gépet vezető sráccal. Sajnos ekkor sem tudtam kilökni. Aztán, elkezdődött a várva várt oktatás. Ez annyi volt, hogy a kilépésnél fogjam meg a hevedereket, és ha megveregeti a vállam, akkor engedjem el. Kért továbbá arra is, ha lehet, ne rúgjam tökön. Elmondta (egyszer) a kiugrás menetét is. Aszonygya, én kiteszem a bal lábam, te meg mellé teszed mind a két lábad. Úgy látszott, hogy ez már számára is akkora baromságnak tűnt, hogy nyomban megzakkant és üvölteni kezdett: Ajtónyitás! A szél dühöngött, légcsavar süvített, hallani nem lehetett mást csak a motor örjöngését, a hátsó vezérsík olyan fejmagasságban…… frankó kis helyzet, én meg kilógattam a lábam és azon gondolkoztam, hogy micsoda marha az, aki ide kiül. Viszont egyáltalán nincs tériszonyod. Még kimutattam mélységes megvetésemet a túlélők irányába, aztán kiestem. Egy szempillantás alatt. Annyit láttam, hogy zöld-kék-zöld-kék-zöld. Ezt viszont pörgősen. Tökéletesen elvesztettem az egyensúly érzékemet, úgyhogy a fent-lent, jobbra-balra már csak egy úri huncutságnak tűnt. Aztán azt éreztem, hogy fejjel előre zuhanok. Valami olyasmi történhetett, hogy amikor megjelent a légellenállás, akkor visszaáll az ember egyensúlyérzéke is. Ekkor elengedtem a hevedert, kitártam a kezem és ZUHANTAM. Elmondhatatlan gyönyörűség. Olyan 220-al zuhansz 2500 métert. Közben játszottam. Ahogy az autóban, amikor a nyitott ablakon kidugod a kezecskédet és szórakozol. Megpróbáltam a zuhanást irányítani. Működik. Szépen lassan lehet jobbra-balra fordulni, előre dőlni és vissza. Ezt vélhetőleg lehet jobban is csinálni, mert amikor Micu csinálta attól tartottam, hogy kilazul a fejem. A magasságot nagyon nehéz érzékelni. Egyrészt túl gyorsan jössz, másrészt még mindig túl magasan vagy. Kb. 55 másodperced van az élvezkedésre, aztán egy robaj, egy furcsa kilendülés, és halálos csend. Ekkor már siklunk. Kaptam két fogantyút és a hozzátartozó szokásos oktatást. Jobb. Bal. Muris dolgokat lehet csinálni. Az ernyő nem egyszerűen kanyarodik, hanem bedől, amitől te az ellenkező irányba kilendülsz. Én nagyon élveztem, de a srác valahogy nem volt velem elégedett. Figyelj, ezt így kell csinálni és egy kúp palástja mentén irdatlan forgásba kezdtünk. Tíz másodperc múlva teljesen elszédültem és ez nagyon bosszantott. Landolás után már az bosszantott, hogy nem tudtam levenni a szemem az alattam lévő pontról, pedig anno, a műrepülő pilóta világosan elmondta, hogy a dugóhúzóban és a zuhanó-spirálban nem szabad a forgásközpontot nézned, mert elszédülsz. Most meg vagy nem jutott eszembe, vagy inkább megbabonázott a látvány, így rendesen el is szédültem. A landolás meghökkentően sima volt, ami azért érdekes, mert elég nagy sebességgel közeledünk a föld felé. Nekem az volt a dolgom, hogy az utolsó 5 másodpercbe emeljem fel a lábam. Micu lépet kettőt és már a földön álltunk. Olyan 3 másodpercig, mert a pilóta nyomban leült, én meg jól rátehénkedtem így legalább egy kevéskét vissza tudtam adni a szédítésből. Aztán vigyorogva jött a segítség (a fia) – akit a leszálláskor azért megpróbáltunk megugrasztani, de nem találtuk el, pedig fürge volt, mint egy villanyoszlop. 
Micu szétcsatolt minket, egy pacsi és ennyi volt: 5 perc, amit nem lehet elfelejteni.

Kupán Károly