A kézfogás

A liberális megközelítés szerint a kézfogás az érintés varázsát hordozza. Valószínűleg ez áll a kézfogás rituáléjának folyamatos alakítása és nevetségessé tétele mögött is.
Nem lenne jó, ha ez a nemes és szép szokás feledésbe menne, ezért most nézzük meg az én magyarázatomat. A kézfogás ugyanúgy, mint a legtöbb udvariassági formula mélyen nyúlik a múltba és nagyon is komoly, esetleg kegyetlen eseménysorozat kapcsolható kialakulásához.
A kézfogás mindenki számára magától értetődő gesztus, aki éveket töltött a páston, tőrrel vagy karddal a kezében.

Létének megértéséhez vegyünk egy életszerű helyzetet. Nézzük meg hogyan fogadunk egy vendéget.
Én ülök az asztalomnál és Te vendégségbe jössz hozzám.
Első lépésben kopogsz az ajtón. Erre régebben egy vagy két komoly férfi volt rendszeresítve, úgy hívták, hogy ajtónálló és bárd volt a kezükben. Az volt a feladata, hogy megakadályozza, hogy rám törj. Jöveteledet úgy jelezte, hogy kétszer a földhöz ütötte a bárdját, amivel egyébként nyomban le is kaszabolt, ha nem álltál meg. És erre szükség is volt, mert ez időtájt sokkal nehezebb volt a vendég fogadására való felkészülés. Ez ugyan kopogássá szelídült, de a célja megmaradt.
Eztán belépsz, mire én felállok, mert illetlenség ülve fogadni a vendéget. Ma is ezt tesszük, de már eszükbe sem jut, hogy erre azért van szükség, mert ha ülök, akkor esélyem sincs a vendég kardjával szemben. Ülve egyszerűen nem lehet védekezni.
Igen udvariasan eléd megyek, és úgy fogadlak. Na de meddig megyek? Az ajtóig? Egy lépést? Nem, nem, pontosan a terem közepéig megyek, pont addig, hogy mögötted ugyanannyi hely legyen, mint mögöttem. Ugyanúgy ahogy most is a „pást” közepén állunk fel a bíró utasítására. A vívásnál a mozgástérnek döntő szerepe van és ezzel a gesztussal megtisztelem a látogatót, jelezve ugyanakkor esélyt adok neki, mint magamnak.
Közben a kedves vendégem a kezét kinyújtva közeledik felém. Anno volt picinyke eltérés a mostanihoz képest. Balján ugyanis ott lógott a kardja, a kinyújtott keze azt jelzi, hogy nem akar a kardjához nyúlni, én is ezt teszem, előre nyújtom a kezem, ami a jó szándék megnyugtató jele. Jó szándék ide, jó szándék oda azért a találkozásnál megfogom kezét. Azért fogom a kezét, hogy a kis csintalan ne tudjon a kardjához nyúlni. No de mennyire erősen fogom a kezét? A kézfogás akkor férfias, ha az illetőnek kiguvad a szeme. Ez ugyanis létkérdés, nem engedhetem meg, hogy a kezét kitépje és kirántsa a kardját. Azért egy zongoraművésszel ezt soha ne tegyük. A kard nem alkalmas közelharcra. Ezért a rendes polgár egy tőrt hordott az övén. Ezt bal kézzel használta, tehát a tör jobb oldalon vagy hátul volt, ha kard is volt nála. Ha így hozta az élet, akkor bizony semmit sem ért a kézfogás. Ezért ha az övünkön egy tőr is van, akkor bal kezünkkel megfogjuk egymás felső karját is, így távol kerül a kedves vendég keze a tőrtől és nem tud meglepni. Érdekes módon ez egy meleg baráti üdvözletté alakult.
Ezért nem vagyok hajlandó nőkkel kezet fogni és ezért nézlek le, ha a kézfogásnál egy döglött halat akarsz a markomba nyomni.
Van olyan szokás is, amely kedvünkre alakult. Ilyen, amikor találkozás címen néhány puszit csórelok kedves hölgyismerősöntöl. Érdekes módon valószínűleg ez a Brezsnyevi csók elviselhető változata. Ennek az-az alapja, hogy ölelés közben egyáltalán nem lehet fegyvert használni, ahhoz ugyanis hely kell. Tehát csak a férfiak ölelkeztek, a nőket megközelíteni sem lehetett.
Ha tél van, akkor most is leveszem a kesztyűm a kézfogás előtt. Erre azért van szükség, mert a páncélkesztyűt nem tudom annyira megszorítani, hogy ne húzhasd ki a kezed. Ezzel a béke kedvéért lemondok arról az előnyről, ami a páncélkesztyű biztosít. Ámbár ha Toldi Miklóssal kakaskodsz, akkor tök mindegy levetted-e a kesztyűdet.
Ha páncélsisak van rajtam, akkor a sisakrostély felhúzásával jelzem tiszteletemet és bizalmamat. Nyílt sisakkal fogadlak. Amikor katonaként a tisztelgéskor a sapkához emelem a kezem, akkor pont ezt a mozdulatot ismétlem. Ez az oka annak is, hogy ha nincs rajtam sapka, akkor nem tiszteleghetek. Logikus. Sőt, még a parasztember is ezért billenti meg jobbjával a kalapját.
Ha egy hölgyet kísérek, akkor azért vezetem a jobb oldalamon, hogy ne essen orra a baloldalon lévő kardomban.
A „Kardnak, csatnak, f…nak baloldalt a helye” népi bölcsesség azért valódi bölcsesség, mert ha a jobb oldalra tenném a csatot és valamilyen okból nagy hirtelen ki kell csatolnom a szíjat, akkor a kard a túl nagy súlya miatt kirántaná a szíjat a bújtatóból és lepottyanna.
Azt már mondani sem merem, hogy a biciklire is azért szállunk fel balról, mert leestünk volna a lóról, ha a kard belegabalyodik a fellendített bal lábunkba.

Érdekes módon ezek között van olyan, amelyet már vagy 6-700 éve nem használunk rendeltetésszerűen és mégis olyan mélyen gyökerezik a társadalmunkban, hogy ma is töretlenül él velünk.

Kupán Károly