Homály

Időnként felbukkannak történetek melyekről nem tudom megmondani, hogy olvastam, láttam vagy hallottam. Maradt belőle egy kép, egy hangulat, amely valamikor régen megérintett és tán kicsit jobbá is tett. De mindhiába ragadom meg az idő egy-egy múltba vezető fonalát, hogy visszakaphassam azt az érzést, ami ott, akkor, még megvolt, a szálak menthetetlenül homályba vesznek.
Amikor már megüli a veszteség félelme a lelked és rabjává tesz az elvesző gondolat és elmúló érzés, végy elő egy ív fehér papírt és kezdd el leírni mindazt, ami még megmaradt. Csak írj és hagyd, hogy a meglévő töredék felépítse magát. Amikor leteszed a tollat és a gondolat kezd eltávolodni tőled, még kötődsz hozzá, de már nem a tied, akkor megkönnyebbülsz és szabaddá válsz.

Egy fiatal pár felment a hegyekbe, hogy közös síeléssel, a napfénnyel és a szikrázó hó szépségével erősítsék szerelmüket. A boldogságban múló napoknak tragédia vetett véget. Egy veszélyesen merész kanyarban a síléc nem követte az akaratot és a lány a csekélyke korlátot áttörve szakadékba zuhant. A képsor a méterekkel mögötte suhanó fiú agyába égett és minden éjjel újra és újra végig élte a jelenetet, mígnem az egyik alkalommal belenyilallt a felismerés, hogy nem tett semmit szerelme megmentésére. És ettől kezdve éjjelenként álmában megpróbálta megmenteni kedvesét. Kipróbált mindent, amit csak lehetett, de az összes kísérlete a sziklának csapódó test hangjával végződött. Végül be kellett látnia, hogy nem tehetett semmit, Ő nem hibázott és nem mulasztott, ami egy furcsa megnyugvást hozott. A sors pedig megjutalmazta egy nyugodt éjszakával.
Azonban a következő éjjel álmában arra gondolt, ha most emberfeletti erővel taszítja el magát és jobbra a külső íven a lány mellé siklik, esetleg a vállával megtarthatja.
Reggel az ágy mellett a padlón találták.
Az orvos csak annyit mondhatott, megállt a szíve.

Kupán Károly