Vitorlázás a tengeren

Ismét régi vágyam teljesült. Vitorlázhattam az Adrián, bujkálhattam Kornati uszkve 300 szigete között és kipróbálhattam egy nagyon jó hajót és a hozzá tartozó szeleket.

Egy ilyen utat azért csak annak tudok ajánlani, aki nagyon vágyik izgalmakra. Erről szólnék is, mert az internet tele van olyanokkal, hogy a vendég nem azt kapta, amit kifizetett, becsapták, félrevezették és egyéb szörnyűségek történtek.
Ezt mi túl nagy adagban kaptuk, de elképesztően jól jöttünk ki belőle.

A kiruccanás úgy kezdődött, hogy a majd egy éve befizetett díj mellett 3 hónappal az esemény előtt közölték, hogy nem tudnak teljesíteni. A pénzt visszafizették. Találtunk egy másik szervezőt és befizettük az előleget. Úgy gondoltuk, hogy a hajózás előtt jó lenne akklimatizálódni a tengerszint felletti 0 magasságon ezért lekötöttünk és leelőlegeztünk egy apartmant is. Egy héttel a hajózás előtt a szervező szólt, hogy nem jön össze az út. Biztosított, hogy ők mindent megtettek, de nem sikerült. Magdi szintén biztosította őket, hogy mi is mindent megteszünk, hogy a jogászunk csak egy tisztességes, ámde jelentős összegű kártérítést vasaljon ki belőlük. Később visszaszóltak, hogy tudnak adni egy másik, sokkal jobb hajót, egy házaspárral és a szkipperrel (az olyan kapitányféleség). Elfogadtuk és le is autóztunk az anyakikötő és az apartmanunk szigetére. Megkerestük az apartmant ahol a nő azt mondta, hogy a tengerre néző, nagy erkélyes, többszobás apartmanunkat kiadta másnak. Telefon az Adriatiknak, hogy szerződést szegett a partnerük. Az Adriatik mindent megtett, de este 8-kor nem tudott ugyanilyen minőségű apartmant szerezni. Magdi tárgyalt velük, halkan, szelíden, de valahogy úgy, hogy még én is megszeppentem. Pedig én még a sárkányeregetésben is jó vagyok. Az eredmény az lett, hogy kapunk egy kb. ugyanakkora, de a hegyre néző apartmant az eredeti ár 2/5-éért. Cserébe Magdi adott egy nyilatkozatot, hogy nincs további követelése. A nő viszont nem köszönt többet.

Aztán szólt a szervező, hogy a másik pár lemondta a részvételt és nincs se hajó se kapitány. Ugyanaz a reakció….kártérítés. Erre lett hajó, viszont az új kapitány leutazási költségét nekünk kéne fizetni. Ugyanaz a reakció… kártérítés. Akkor megkértek, hogy – további költségek nélkül – fogadjunk el egy helyi szkippert. Ezt elfogadtuk. Később megemlítették, hogy van itt még ez a 2000 eurós költség, amit még letétbe kellene tennünk. Mondtuk neki jó, ha rajta van az utazási szerződésen (ami nincs), de ne aggódjon, Mónika mindjárt nézi is. Aztán azzal jöttek, hogy egy 150 eurós biztosítással esetleg meg lehetne oldani ezt a kis problémát. Pillanat… Mónika rögtön nézi is… Úgyhogy a szervező inkább azzal állt elő, hogy rendben, akkor ők kifizetik. Ezt jó gondolatnak véltük. El is hittük. Amikor mentünk becsekkolni a hajóra, akkor nyomban kérték a 2000 eurót. Telefon… persze senki nem veszi fel. Erőszakoskodtunk, hogy nézzék át még egyszer a beérkezett banki tételeket. Véletlenül előkerült a kikötő igazgatója vagy mifene főmufti, aki bevallotta, ja, azt befizették, csak elfelejtett szólni…..
Mindössze ennyi izgalom tartozik egy ilyen úthoz.

Érdemes levonni a tanulságot. Légy tisztában a jogaiddal, és amikor tárgyalsz, akkor fel se merüljön a másik félben, hogy csak fenyegetőzöl. Ezt úgy lehet egyszerűen elérni, hogy ha valóban szükséges, akkor ott, azonnal elindítod a megfelelő kártérítési eljárásokat.
Végezetül hatalmas szerencsénk volt, de megtettünk mindent, hogy szerencsénk lehessen.

A parton is kellemes napokat töltöttünk, én tele ettem magam mindenféle tengeri herkentyűkkel, úsztunk, napoztunk, kirándultunk és részt vettünk esti rendezvényeken. Egy zenekar népzenét játszott. Nagyon jól, egyszerűen szétáradt a könnyed jókedv a közelükben. A süldő lányok összefogózva vágtáztak, az 5 éves legény lendületesen ugrándozott 3 éves hölgyével, a felnőttek mindenféle táncokat lejtettek és úgyszólván egyáltalán nem zavarta őket a zene. Aztán volt egy papa, aki a babakocsi előtt guggolva férfias táncmozdulatokra tanította a fiát. Az egy ideig csak lesett, majd elkezdte utánozni. Tüneményes volt.

Ez az órácska kevés volt ahhoz, hogy átjárjon a felhőtlen jókedv, ahhoz viszont elég volt, hogy elgondolkozzak saját zenénkről.
Gyönyörű dallamaink vannak.
Lovamat megkötöm szomorú fűzfához, Lehajtom fejemet két első lábához, Lovamat eloldom, hogyha a nap felkel, De tetőled rózsám csak a halál választhat el. A szépséges dallam alatt egy lovasnemzethez illő életkép van, aztán jön az ütős mondanivaló. Na, ettől a ribitől sem szabadulhatok ebben a büdös életben. Most komolyan. Lehet ezt a kesergést másként értelmezni? Nekünk ez jutott, úgyhogy ennek örülünk.
Azért még irigykedhetek a szomszédra, ugye?

Aztán behajóztunk.
Ezt a valamit azért még véletlenül sem nevezném ladiknak. A Beneteau SA FIRST 47.7 jelű „A” kategóriás jószág hossza 14,5 m szélesége 4,5 m és ennek a Cruising típusnak az árboc magassága 17,25 m. Bruttó vízkiszorítása 14,6 br.reg.tonna. A beépített VOLVO PENTA motor teljesítménye 75 KW. Kimehet 4m-es hullámok és 8-as szél mellett is. A vitorlázata is impozáns, teljes vitorlázata 257 m² (57 fő vitorla, 60 Genoa és 140 Spinnaker). A hajó berendezése bútor minőségű, gyönyörű és kifejezetten elegáns, van három kabin, társalgó, két WC és fürdőszoba, a konyha teljesen felszerelt, van 2 hűtő, mikro meg mifene. Volt továbbá saját műholdas internetünk, rádiónk, tévénk, mélységmérőnk, radarunk, szélirány mérőnk, szélerősségmérőnk, GPS, autopilot, segélykérő telefon, fedélzeti csörlő, és zuhany beépítve a lépcsőbe, hogy amikor kimászok a vízből, akkor édesvízzel zuhanyozhassak, meg a csoda tudja, hogy mi minden volt még.
Jó hajó volt.

A kihajózás előtti napon hatalmas vihar kerekedett. Személyesen Bóra kisasszony dühöngött. Valami bánata lehetet, mert nyomban megitta Magdi kávéjából a tejhabot, majd a szomszéd asztalról magához vett egy fél pohár sört. Másnap átvettük a hajót és a szkippert, de nem mentünk ki, mert volt még néhány figyelmeztető jel. Jött pl. egy katamarán a móló felé. A szokásos felállásban, elől az anyu sápítozott és hadonászott, hátul az apu ordított. A móló vagy elbámészkodott, vagy fittyet hányt a családi viszályra, de az jól látszott, hogy ez bizony nem fog elugrani. A kaland olyan éji bogár szerűen fejeződött be. Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. De minek is kell nőt engedni a fedélzetre. Hát, nem? Később néhány öreg tengeri medve megmutatta, hogy kell ezt csinálni. Könnyed eleganciával jöttek a móló felé. Ezek komoly férfiak voltak, feltartva megnyálazott újukat megmondták a szél irányát, miközben Beaufort skála szerinti szélerősség értékeket mormoltak a bajuszuk alatt. Az csak aljas hazugság, hogy a szájtátva bámuló patkányok adtak volna némi menekülés jelleget a manővernek. A jól összeszokott csapat bezzeg egyetlen hangos szó nélkül rongyolt neki a mellettünk lévő hajónak. A hajón egy idősebb úr napozgatott. Mikor felmérte a fejleményeket méla undorral felállt, fogott egy spárgára kötött gömböcöt és odatette, ahová az ütközést várta. Ez a túlméretes lufi valami komoly dolog lehet, mert úgy pattintotta le a több mint 10 tonnás hajót, hogy azt sem mondta hogy pukk.

Nos, valamiért aztán úgy döntöttünk, hogy mi most mégse mennénk ki.
A kapitány ezt nagyon támogatta.

Ezzel a kapitánnyal, aki pont egy tízessel volt nálam fiatalabb, hatalmas szerencsénk volt. Úgy lépett be, hogy először leadta a gitárját, szerény volt és csendes. Ráadásul olyan tiszta és jól érthető angolt beszélt, amit csak Nagykanizsa és Letenye között lehet hallani. Ennek következtében mindent megértettem, eltekintve a szavak ötven százalékától. Esténként énekelt és gitározott. Ha pontosan kéne fogalmaznom, akkor azt kellene mondanom, hogy kurva jól énekelt. Énekelt a tengerről, a hajókról és a szerelemről. Érzelmesen és férfiasan. Öt újjal pengette a gitárt, ami azért volt meglepő, mert olyan erős keze volt, hogy nagyon össze kellett magam kapni egy valamirevaló kézfogáshoz. Ráadásul, szemben a többiekkel egyáltalán nem volt félős. Sec perc alatt észrevette, hogy mit szeretek és adta alám a hajót.

Azért az indulás sem volt sima. Kimotoroztunk és mihelyt kikerültünk a szűk csatornákból vitorlát bontottunk. Legalább 10 percig gyönyörködtem a hófehér Ganoában, amikor az megelégelte a skubizásomat és azt mondta, hogy uuupsz. A csintalan azonban úgy rogyott a fedélzetre, hogy valami miskulancia beházasodott az árboc tetejébe. Úgyhogy vissza kellett mennünk. A kikötőben jött maga Apolló, délcegen, sötét szemüvegben, aki jól érzékeltette, hogy Ő minden megoldások tudója. Igaz, engem is érdekelt, hogy az ördögben veszik majd le az árboc tetejéről a főbűnöst. A megoldás rém egyszerű volt. Gorán kivett valahonnan egy gumibugyi szerűséget, aminek még a színe is hasonlított Mili fürdőbugyijára. A mi derék Apollonk belebújt a gumibugyiba, kötöttek rá egy spagócát és felcsörlőzték 17 m magasra.  Ott hatott a renitens miskulanciára, aki erre feladta pozícióját. Kicserélték a törött seklit, (ami egyébként úgy keletkezett, hogy Micsurin keresztezte a lópatkót az apacsavarral) és ismét kifutottunk.

A tengeren aztán mindennel találkoztunk, volt szélcsend (ilyenkor nagyon meleg volt), langyos fuvallat, amikor a hajó engedelmesen botorkált, volt élénk szél, amikor szép tempóban haladunk, de ez a hajó az igazán erős szelet szerette. Amikor már jócskán 30 m/s fölött volt a szélsebesség. Ilyenkor úgy megdőlt, hogy a kint felejtetett edények nyomban öngyilkosságot követtek el, az orra elől méteres tajtékká paskolta a buta hullámokat és a gyönyörűséges feneke mögött harsogva örvénylett a víz. Ezt nagyon szerette. Az igazság az, hogy meghökkentően meg lehetett dönteni Őnagyságát. A szkipper sohasem szólt lám, tetszett neki. Azért nagyon figyelt. Egyszer szamár módon lecseréltem a túl meleg vitorlázó cipőmet egy papucsra. Amikor Bóra kisasszony megelégelve az asszonyhoz méltatlan kiszámíthatóságot és egyszer csak azt mondta, hogy pöffff, akkor kiestem a papucsomból és mérsékeltem elegáns kalimpálás kíséretében lezúgtam a kormányállás alsó sarkába. A srác abban a szempillanatban elkapta a kormányt, ami nagyon fontos, mert ha Őnagysága nem érzi az erős kezet, nyomban felkapja az orrát és elindul shoppingolni. Tisztára, mint egy nő. A további napokon a Misztrállal hajóztunk, szép, egyenletes, de gyors szél. Össze-vissza kóboroltunk a szigetek között, ki-ki néztünk a nyílt tengerre, aludni meg kikötöttünk lakatlan szigetek Isten háta mögötti kocsmáinál. Az ember azért megy hajózni, hogy kiszakadjon a társadalomból és legalább néhány napig együtt éljen a nappal, a széllel és a vízzel. A valóság ennél sokkal érdekesebb, nem kiszakadsz a társadalomból, hanem egy másik társadalomba cseppensz. Olyanba, ahol a pincérek dobják neked a kötelet, a szomszéd hajón lévők igazgatják neked a pallókat, a mellettünk kikötő hajósokat megkínáljuk Whiskey-vel, akik a vacsinál aztán áthoznak egy nagy tál egészen speciálisan elkészített bárányt és a személyzet (amely egy nagy család), amikor megéhezik, beül a vendégek közé vacsorázni. Itt nem főznek, ugyanis nincs víz, nem sütnek hagyományos módon, mert kicsi a generátor, itt szinte mindent parázson készítenek és ezzel Isteni ételeket varázsolnak.

Feletted a csillagok, előtted a tenger és meleg az éjszaka.
Nem könnyű otthagyni ezt a világot.

Kupán Károly